Kezelések

Purnimaproject

 

2017. február 19., vasárnap

Trini. Inhale.

Valaki otthonról feltette nekem a kérdést: “tényleg jó nekem itt?” Nagyszerű kérdés!
Furcsa volt olvasnom a kommenteket, arról, hogy “mennyire a helyemen vagyok”. Na, akkor most elárulom, ez az amiből én mit sem érztem akkor épp. Persze, természetesen örül az ember annak, hogy itt lehet és nagy kerek szemmel csodálkozik rá mindenre, például imádom, hogy itt nem madáretetők vannak a fákon, hanem mókusetetők, itatók. 🙂
De ez az ország folyamatosan próbára tesz, amióta csak itt vagyok, így élvezetről sokáig szó sem volt.
Először is új szállást kellett találnom már az elején, mert amit foglaltam még otthonról elég kellemetlennek bizonyult. Aztán a repterén pénzváltásnál kaptam egy ideiglenes bankkártyát (mert készpénzt csak 3000 rúpiáig adhatnak ki), ami nem működik és a bank semmit nem csinál, a pénzem meg, ha ugyan nem is túl sok, de rajta van. Ezt csak majd hazafelé, a reptéren tudom rendezni. Érkeznek a kihívások a kemény gyakorlás miatt, szembesülés azzal, hogy egyáltalán nem olyan tökéletes a rendszere az iskolának, mint ahogy kívülről gondolná az ember. Fizikai szenvedések formájában is túl vagyok egy gyomor mérgezésen már. (Megjegyzem én voltam a béna, mert ugyan vega étteremben ettem, de már első ránézésre sem tetszett. Hiba volt bemenni.) A meleget nagyon rosszul tűröm víz nélkül, már pedig az itt nincs. Állandóan szédülök. Már magában eszem a jaggery-t. Ez egy teljesen nyers, szilárd, a gyártás során első körben keletkező nád/pálmacukor, tehát emiatt egészen magas a melasz tartalma, így tele van vitaminokkal, ásványi anyagokkal, főleg vassal. Tömbökben kapható. De sajnos ez sem segít…
Úgy érzem élve elégek, kiszáradok. Hiányoznak az elemek. Itt “csak” a nap, a tűz és a szél, a levegő mutatja meg magát. Legalább is ebben az évszakban.
És őszintén…? Ha a felületes elmém válaszol hirtelen: utálok itt lenni.
Aztán ha jobban belegondolok, elkezd lassan letisztulni valami, elkezd értelme lenni a feladatoknak, teszteknek. Elkezdesz megerősödni, úgy hogy közben egészen nyugodttá válsz.
Teljesen lényegtelenné válnak és eltörpülnek az otthoni apró problémák, hiszen itt 5x annyi van belőle és muszáj megoldanod vagy megszoknod a helyzetet. Például otthon pánikolnak a szmog miatt. Itt akkora a szmog és a szálló por, hogy nem látod rendesen a naplementét, mert ahogy belérkezik ebbe a porfelhőbe teljesen elhomályosul. Amióta itt vagyok egyszer sem égett le az amúgy nagyon is fehér bőröm, mert legalább nagyszerűen megszűri a napsugarakat is. Forgalmas út melletti helyre esélytelen beülni, mert megfulladsz a robogók szagától.
Viszont erről jut eszembe! A szagok. Azt hittem nehezen fogom viselni, de egészen meglepően semmi ilyen problémám nincs, sőt kimondottan élvezem, hogy mivel minden sarkon imádnak egy-egy Istent, így állandósul a szantál illata. Illetve itt ha egy indiai család elkezd főzni, akkor nem a mangalica zsíron sercegő hagymaszag fog kiáradni a konyhából, hanem a gheen pirított csodálatos illatú fűszerek aromája. De azért hozzáteszem ez most a száraz évszak, nyilván ha ezt a sok mocskot megáztatja az eső, akkor mindjárt más lesz a város szagának milyensége is.
Aztán szembesülnöd kell azzal, hogy itt az esetek többségében át akarnak majd verni. Egyik nap 6 banán 30 rúpia, következő nap 2 banán kerül ugyanannyiba, ugyanott. Visszajárót is mindig meg kell számolni persze. Mondjuk legalább éberen tartanak. Bár van olyan bolt is, organic üzletek, ahol ha nem tudnak pontosan visszaadni, akkor kapsz egy kis kocka csokit. Aminek különösen örülök, mivel itt nagy bánatomra nem igazán lehet étcsokoládét kapni. Aztán a 3. héten találkoztam először egy olyan kókuszdió árussal, aki nem hogy nem akart átverni, de csak annyit vett ki a kezemből, amennyiért ő adja és másnap mikor én számoltam el, szintén kijavított és visszaadott helyesen. De azért nem ez az átlag.
És még ezer ilyen dolog van természetesen. Tehát amikor hosszabb időt eltöltesz itt, elkezdesz nagyon is hálás lenni a sorsodért. Hogy hova születtél. Milyen nyugalomba. Hogy mennyi mindened van. Mellette még utazhatsz is és közvetlenül láthatod, hogy a világ másik felén nem minden magától értetődő.
Magyarokkal találkozni, hosszabban elbeszélgetni pedig páratlan kincs. Tegnap potyogó könnyekkel sétáltam haza, mert annyira megható és felemelő volt egy egészen egyszerű kávézás is itt Mysore-ban. Egy olyan helyen, ahol Te vagy a kisebbség. Te vagy a furcsa bőrű.
Tehát most már a kérdésre  i g e n  a válasz. Jó nekem itt, mert megtanít élesebben, tisztán látni helyzeteket, benne embereket és egyben magamat is…

2017. február 8., szerda

Dve. Exhale.

Most leginkább a shala-ról szeretnék írni, hogy hogyan is zajlik itt a tanítás és milyen a gyakorlás. Már csak azért is, mert amióta itt vagyok, ma éreztem elsőként jól magam gyakorlás közben, és után. De erről kicsit később.
Azt már sokan tudjátok, hogy a KPJAYI volt az első, Pattabhi Jois által alapított ashtanga vinyasa iskola Indiában. Jelenleg két terem van. Az egyik a big shala, amit Sharath Jois vezet. A másik pedig Saraswathi iskolája. Mind kettő Gokulam-ban, egymáshoz közel található.
Tradícionális rendszerben működik itt a tanítás, ami azt jelenti, hogy nem befizetsz egy bizonyos összeget valamilyen kurzusra vagy teacher trainingre, és aztán kapsz egy csillogó szélű oklevelet, hanem amikor hosszas évek gyakorlása után a Jois család valamelyik tagja azt mondja: rendben, Tiéd az első sorozat, sikerült elsajátítanod teljesen, akkor megkapod az engedélyt arra, hogy az egész világon oktathasd. Ahogy néztem az oldalt kb. 500 ilyen tanár van összesen, ami egy nagyon kevés szám, ahhoz képest, ha belegondulunk, hogy csak Budapest hány oktatót termel ki magából évente ilyen-olyan néhány hetes, hónapos képzések által…
Továbbá érdemes tudni, hogy az ashtangának hat, egymásra épülő sorozata van. Akik mind a hatot taníthatják, ők már egészen kevesen vannak. Talán a legismertebb közülük Kino MagGregor.
Sok félreértés kering arról, hogy hogyan is lehet jelentkezni a shala-ba és hogy utána mi történik. Az első lépés az, hogy regisztrálsz az online rendszerükbe és nagyon várod, hogy vajon jó időpontot lőttél-e be, visszaigazolnak, vagy sem. Ami kötött, hogy minimum egy hónapot (Saraswathi 2 hétben határozza meg), és maximum 3 hónapot lehet egyszerre egy fél évben itt tölteni. Sharathoz már nehezebb a bejutás, mert Ő kéri, hogy tölts el 2-3 hónapot authorizált tanárnál, ami itthonról picit nehézkes, mert nincs ilyen oktató. Viszont aki ügyes és eljár a Bandhába, akik mindig meghívnak külföldi oktatókat, ő már simán lejárhatta a 2-3 hónapját. Tehát a válsztás elsősorban itt dől el.
Viszont nekem személy szerint fontos volt, hogy elsőre mindenképp Saraswathi-hoz menjek, mert nő és kíváncsi voltam, hogy egy ennyire yangikus irányzatot, mint az ashtanga, hogyan lehet módosítani a női test ciklikusságának megfelelően, ha szükséges.
Kora hajnaltól kezdődik a mysore style, viszont a gyakorlók különböző idősávokba vannak beosztva. Az első hónaposok későbbre kerülnek, aki pedig már a második, vagy harmadik hónapját tölti itt, ők eggyel előrébb, tehát egészen korán kezdhetik a gyakorlásukat. Én jelenleg hétfőtől péntekig 8:30-ra járok, szombat szabadnap, vasárnap 5:15-től van vezetett gyakorlás, mantrázás a big shala-ban.
Tehát ezt úgy képzeljétek el, hogy hétköznaponként megérkezünk a shala elé a kártyánkon lévő időpont előtt fél órával és onnantól kezdve még legalább 1 óra míg bejutunk, hiszen csak akkor lesz helye a matracodnak, ha az előző körből valaki befejezte. Ilyenkor Saraswathi kiszól: one more! És már is átmehetsz az egyik legfontosabb bejáraton itt Mysore-ban, hogy megkezd a gyakorlásod.
Saraswathinak 2-3 segédje van jelen alkalmanként, többnyire ők igazítanak, Saraswathi inkább azt figyeli, hogy mennyire mennek az ászanák, és ha valami nem megy, ott megállít. “Bhujapidasana is not correct. No kurmasana.” Na, én ezt egyből megkaptam. Kedvesen kinevet minden alkalommal, amikor kiborulok belőle. 🙂 Szóval ilyen szempontból is tényleg szigor van. Ha a sorozatban nem megy egy ászana, addig gyakorlod, amíg nem sikerül. Ha megvan, folytathatot tovább a kövekező, eggyel nehezebb ászanával.
Mindeközben a tanársegédjei is folyamatosan  figyelnek, és ahol szükséges, ott segítenek. Nekem ők a kedvenceim. Elképesztően tudatos, figyelmes, és nyugodt, de ugyanakkor erőteljes  igazítást adnak.
Viszont még ennek ellenére is az első egy hét nagyon kemény volt, nehezen ment a gyakorlás. Úgy tűnik ennyi idő kellett ahhoz, hogy megszokjam azt, hogy min. 40 ember ászanázik mellettem egy elképesztően párás teremben, ahol közben 4 tanár figyeli azt, amit csinálunk. Alapvetően szeretem a sok ember által létrehozott csoportenergiát, viszont az ashtangát én szinte mindig otthon, egyedül gyakoroltam, így az első héten azért lesokkolt, hogy csupa idegennel vagyok körülvéve.
Eleinte nagyon kapkodó volt a gyakorlásom, sőt ideges. Tudatosítanom kellett magamban, hogy nem tudok hibázni, mert ha el is rontok valamit, nincs semmi baj, Saraswathi és a segédjei azért vannak ott, hogy segítsenek.
Aztán ma, 4 óra alvás után (egyszerűen nem megy itt több), úgy keltem ki az ágyból, hogy “akkorénmostazonnalhazaakarokmenni”. Mindent soknak éreztem. A meleget. A zajt. A dudálást. A port. Az embereket. A túl fűszeres ételeket. A gyakorlást. Az om-ot. Mindent. Aztán valahogy rávettem magam, hogy elinduljak a shala fele, és ezt a sétát már csak azért is szeretem, mert pont itt van a közelben egy Sri Krishna Templom, gyönyörű zöld kerttel, és gyakorlás előtt, illetve után is be tudok menni mindig.
Aztán ma reggelre valami különös csoda folytán sikerült lelassulnom, sikerült megérkeznem. Ez az a fajta csoda, amikor eljutsz egy végpontig, és látszólag feladod, de közben csak az történik, hogy elengeded az elmédben keletkezett koncepciókat valamiről. És ha ez megtörténik, akkor már is újra minden rendben van, ráadásul úgy, hogy léptél is egy fokot magasabbra. Újra kényelmes a gyakorlás, stabil, lassú a légzés. Nem fáj semmi. Nincs szédülés. Nincs pánik. Csak csendes mosolygás és jóleső kilégzések.

Ekam. Inhale.

Nagyon nehéz leírni, szavakká formálni azt az érzést, ami itt Mysore-ban hatalmába keríti a lelket. Annak ellenére, hogy minden átszállásnál vissza akartam fordulni, mert akkora félelmet éreztem magamban, valahogy mégis vitt előre egy még láthatatlan bizonyosság, hogy mást, máshogy nem lehet. Otthon maradni sokkal könnyebb lett volna, viszont mindig igaz, hogy egy-egy ilyen út többet ad, mint bármilyen új tárgy, vagy egyéb anyagi javak.
Nagyon sok szempontból hátráltatott volt az utazás megszervezése, kevés dolog sikerült elsőre, sőt volt, hogy másodikra sem. A vízumom pl. utazás előtt két nappal lett meg, így igazán nem tudtam őszintén azt válaszolni azokra a kérdésekre, hogy: és várod már? Nem. Mert nem tudtam biztosan, hogy tényleg várhatom. Illetve amikor ennyi akadályt kap az ember akkor elgondolkodik azon, hogy ezek azért vannak, hogy valahogy mindenképp eltereljenek és megóvjanak valamitől vagy azért, hogy megtanulj küzdeni és utána megkapd a méltó jutalmat. Eddig úgy tűnik az utóbbi.
Amikor először meglátod ezt az őrült káoszt és koszt, szemetet, akkor valóban felteszed magadnak a kérdést: mit keresek itt? Kellett ez, TEJÓÉG? Aztán amikor először elmész a shalába regisztrálni, akkor már egészen biztosan tudod, hogy jó helyen jársz. Sőt a legjobb helyen, ahol valaha életedben voltál.
Egy olyan szent tér működik ott, amivel még sehol máshol nem találkoztam. Mindenki segítőkész, nyugodt, szelíd, türelmes. Pl. egyből a reptérről érkeztem óriás csomaggal, elég későn, így azt mondták már csak másnap tudok regisztrálni. Aztán, gondolom mert annyira szerencsétlenül és elveszettnek néztem ki, csak megesett rajtam a szívük és végül mindent el tudtam intézni még aznap.
Aztán eljön a másnap, amikor egyedül kell kilépned az utcára, nincs taxis, nincs ismerős, csak a rengeteg folyamatosan dudáló robogó, autó, busz… Azt érdemes a közlekedésről tudni, hogy itt MINDENRE a dudát használják, szóval óriási a zaj és tényleg össze-vissza mennek. Első nap megdöbbenve néztem a helyieket, hogy képesek ekkora utak és forgalom közepén megállni és aztán a legnagyobb nyugalommal továbbsétálni. Aztán másnap muszáj volt nekem is ezt tennem, mert máshogy nem működik… Csak bennem nagyon nincs nyugalom. Sőt az egyetlen stresszforrásom itt az átkelés bizonyos utakon. Arról nem is beszélve, hogy hogyan bámulnak EGÉSZNAP az itteni férfiak. Nyugaton nyöszörgünk, hogy ha fél évente belebotlunk egy építkezésbe és beszólnak, itt ez állandó jellegű, folyamatos. Nehéz vele mit kezdeni, hozzászokni. Pláne úgy, hogy arányaiban sokkal több férfi van az utcákon, ráadásul csoportokban “állnak a férfiak”. (Napok óta ez a Lovasi szám megy a fejemben…) Mert ugye a nő otthon süt, főz, takarít. Akikkel viszont még is szembetalálkozom az utakon, ők kedvesek, mosolygósak.
Pont úgy mint Saraswathi. Ahogy beléptem a terembe egyből elmosolyodott és mutatta hova tudom letenni a matracom. Hát. Pont elé. Szóval volt rémület rendesen. Aztán elkezded magadban: ekam, inhale…aztán minden jön magától.

 

Kérjük, oszd meg velünk véleményed